A nyelvtanulók számára gyakran a rendhagyó igék képezik az egyik legnagyobb kihívást. Melyik nyelveknek van a legtöbb rendhagyó igéje? Értelmes-e egyáltalán a kérdés? Mindenféleképpen rossz a hír a kezdő angol nyelvet tanulók számára.

A rendhagyó ige olyan ige, amelynek ragozása nem szabályos. Szabályos ragozásúnak az olyan igéket nevezhetjük, melyeknek egy (esetleg néhány) alakját ismerve meg tudjuk mondani, milyen lesz a többi alakja. Az anyanyelvét elsajátító kisgyerek is helyesen találja el a szabályos ragozású igék alakjait,a rendhagyó igéknél viszont, ha nem is kell külön-külön megtanulnia az ige minden alakját, a szokásosnál többet kell ismernie. Hasonló a helyzet azokkal is, akik egy második (harmadik…) nyelvet próbálnak megtanulni. A rendhagyó igék megkeserítik a nyelvtanulók sorsát. Nem csoda, hogyha kíváncsiak vagyunk rá, hogy melyik nyelvnek hány rendhagyó igéje is van. A teljesség igénye nélkül álljon itt egy rövid lista:

angol: 283

német: 170

francia: 81

spanyol: 46

walesi: 11

japán: 3

kínai: 1

eszperantó: 0

 

Ezen a ponton azonnal hozzá kell tenni, hogy persze maga a kérdés nem definiálható teljesen pontosan. Olyan listát is könnyen lehet találni az interneten, amelyik több mint 400 angol rendhagyó igét sorol fel. A különbség egyik oka az lehet, hogy a prefixumokkal (előképzőkkel) ellátott rendhagyó ragozású igék is rendhagyó ragozásúak: egyes listákban a read 'olvas' mellett a reread 'újraolvas' igét is rendhagyónak számolják, mások ezt már nem veszik külön.

Ennél még lényegesebb azonban, hogy a rendhagyó igék ragozása valójában a legtöbb esetben osztályokba rendezhető, melyeken belül már léteznek szabályok. Világos, hogy ha ezer igét ragozhatunk egyféleképpen, akkor azokat szabályos ragozású igéknek tekinthetjük, ha viszont csak egyet, akkor azt rendhagyónak. De mi van, ha egy ragozási típusba csak huszönöt, tíz, vagy öt ige tartozik? Hol húzzuk meg a határt, hánytól tekintsük egy adott ragozási típusba tartozó szabályos igéknek őket? Erre a kérdésre nehéz jó választ adni.

A germán nyelveknél (így az angolnál is) hagyományosan hét erős rendhagyó és egy gyenge rendhagyó igetípust tartanak számon. Az előbbieknél tőbeli magánhangzó-változtatással (sing-sang-sung), az utóbbiaknál pedig valamilyen szóvégi toldalékkal (-d, -t) képezik a múlt időt. Létezik továbbá pár „nagyon rendhagyó” ige (szuppletív), ahol maga a szótő is megváltozik (mint például az angolban a go-went). A szanszkritban tíz osztályba sorolhatók az igék ragozás szerint, a latinban pedig négybe.

A szavak rendhagyó ragozásának általában nyelvtörténeti okai vannak, szabályos ragozású szavakban is végbemehetnek olyan változások (különösen hangváltozások), melyek „elrontják” a szabályos ragozást. Élő nyelveknél a szabálytalan ragozású szavak ragozása gyakran szabályossá válik: így lett például a stink 'bűzlik' múlt idejű alakja stankből stinked.

Minél ritkább egy ige, annál valószínűbb, hogy idővel elveszti rendhagyó ragozását. Az óangol vizsgált 177 rendhagyó igéjéből 1200 év alatt csak 98 őrizte meg rendhagyó ragozását. A kutatók azt is kiszámolták, hogy a ritkább igék átlag 300-700 év alatt vesztik el rendhagyó ragozásukat, míg a gyakori igék (mint a lenni, menni) csak több mint tízezer év elteltével, azaz gyakorlatilag sohasem.

Bárhogy is van, annyi azért igaz, hogy a rendhagyó igék ragozása megnehezíti a nyelvtanulók helyzetét. Hiába beszélik az angolt sok millióan második nyelvként, világnyelvi státusz és definíció ide vagy oda, az angol nyelv semmiféleképpen sem egyszerű a rendhagyó igék szempontjából. Más nyelvekben, mint a törökben vagy a szuahéliben gyakorlatilag minden igének szabályos a ragozása, a kínaiban vagy a vietnamiban pedig egyáltalán nincs ragozás – ezeknek a nyelveknek is megvan azonban a maguk nehézsége.